Ebédfőzés közben azon gondolkodtam, hogy ha anyuka lennék, akkor is ilyen békésen vágnám a -e zöldségeket…. Eljátszottam az érzéssel. Arra gondoltam, hogy akár ilyen könnyű is lehetne, mert a kicsinek is lenne egy kis darab zöldsége, egy kis kése és csinálhatná azt, amit én. Hiszen semmi mást nem tettünk és nem is akartunk tenni egész gyerekkorunkban, mint felnőttnek lenni és úgy csinálni, mint a felnőttek. Játszhatnánk is persze, de ha sokat játszunk, akkor a hétköznapi dolgok egyáltalán nem lesznek érdekesek később. Nem lesz elég csak lenni, nem fogja örömét lelni abban, hogy ebédet főz, vagy, hogy munkába megy. Semmi nem lesz jó és semmi nem lesz elég. És akkor lehet, hogy nem jön el Neki egy ilyen pillanat, mint most nekem…

Mostanra elég jól érzem magam az életemben. Illetve sokszor így érzem és csak néha nem. Viszont azt biztosan tudom, hogy mindez azért van, mert anyukám pont úgy csinálta, ahogy ott előbb leírtam. Mindhármunkkal, mert hárman vagyunk tesók. Ha főzött, főztem, ha hímzett, hímeztem, ha a takarított, takarítottam, ha vasalt, zsebkendőt hajtogattam. Megtanított a kis lépések művészetére és, hogy mindennek megvan a helye és a szépsége. Nem mindig láttam így - sőt voltak nagyon nehéz időszakaink - , de éppen elég nekem az, hogy mostmár így látom és így élek. Mindenki hozzá(m)tette a magáét és persze én is beleadtam, amit tudtam. Így van az, hogy ebben a pillanatban béke van és azt érzem, hogy az utamon vagyok. Így van az is, hogy tökéletes választás volt Hozzájuk jönni és ezeket a képességeket hozni magammal erre az életre.